“A tudás megszerzésének képessége nem valamiféle rögzült adottság, hanem elszánt akarat.” Robert Sternberg
Ez a cikk egyfajta könyvajánló. Carol S. Dweck Szemléletváltás című műve egy olyan könyv, amit minden pedagógusnak, szülőnek, – vagy bárkinek aki a jövő generációival valamilyen szinten foglalkozik – érdemes elolvasnia. Ha másért nem, gondolatébresztésnek mindenképp hasznos, hiszen egy megszokott dolgot helyez új megvilágításba.
Az alábbiakban – a könyv ihlette gondolatok alapján – egy olyan lélektani kérdést járunk körül, amely szervesen áthatja hétköznapjainkat. Van egy általános szemléletmódunk, hozzáállásunk, amely alapjaiban határozza meg gondolkodásunkat, és így az egész életünkre óriási hatással lehet.
A különböző szemléletmódok
A könyv szerzője nagyszerű hasonlattal mutatja be az ún. rögzült szemléletmódot, mely szerint az ember képességei előre leosztott kártyák, amelyek közül igyekszünk csak az adukat felfedni, és a rosszabb lapokat rejtegetni. Ez a szemlélet folyamatos önigazolásra, bizonygatásra késztet bennünket. Sajnos itthon általában az iskolák is ezt erősítik, így elég komoly, társadalmi szinten megjelenő problémáról van szó.
Már gyerekként skatulyákba kerülhetünk: ez a gyerek okos, az a gyerek ügyes, stb. És amint egy ilyen kép kialakul, még ha nem szándékosan is, de mindenki egy kicsit részrehajlóan kezeli azt az egyént. A tanárok talán megértőbben viselkednek a “rendes” gyerekekkel, mint azokkal, akikkel kapcsolatban valamilyen rossz tapasztalatuk van. Önkéntelenül is erősítik a bélyeget, ami így könnyedén öngerjesztő folyamattá válhat.
Sajnos ezt a bélyeget gyakran – saját gyengeségeink, hiányosságaink ismeretében – el is fogadjuk, sőt, magunkban tovább erősítjük. Hiedelmeink elképesztő mértékben befolyásolják az önmagunkról és a világról alkotott képünket, saját valóságunkat.
Később ezeket az előítéleket szeretnénk megváltoztatni azzal, hogy látszólag egy másik skatulyába akarunk kerülni. Ezzel nem is lenne gond, hiszen a fejlődés zálogaként is működhetne. Azonban a legtöbbször ez csak felszínes változás. Azért csinálunk valamit, hogy okosabbnak, szebbnek, jobbnak lássanak minket, nem pedig azért, hogy ténylegesen jobbá is váljunk.
Ebben a szemléletben “ha az ember kockáztat és erőfeszítéseket tesz, csak újabb lehetőséget ad arra, hogy felszínre kerüljenek a hiányosságai, és bebizonyosodjon: nem alkalmas az adott feladat ellátására.” Így inkább a passzivitást – lapítást – választjuk, ahelyett, hogy aktívan törekednénk a felmerülő probléma megoldására. Azt hiszem mindannyian ismerhetjük ezt a helyzetet – saját magunk vagy más példáján -, akár az iskolás éveinkre, akár valamelyik munkahelyünkre gondolunk.
A legnagyobb probléma a rögzült hozzáállással, hogy az önbizalom, az önértékelés törékenységéhez, illetve ezek fenntartásának folyamatos igényéhez vezethet. Az önbizalom azonban nem állandó. Az önbizalom egy folyamatosan változó, az adott helyzethez alkalmazkodó lelki tényező. Semmi értelme ezt – mondjuk a könnyebb utak választásával – folyamatosan, mesterségesen fenntartani.
Ezzel éppen ellenkező a fejlődési szemléletmód, amikor valóban elhisszük, hogy ha kisebb vagy nagyobb erőfeszítések árán is, de szinte minden téren képesek vagyunk a fejlődésre, semmi nincs kőbe vésve a személyiségünkkel vagy éppen testi képességeinkkel kapcsolatban.
Talán ellentmondásosnak tűnhet, de a fejlődési szemléletű emberek az önismeret terén is sokkal jobban teljesítenek, hiszen ahhoz hogy hatékonyan fejlődjenek, tudniuk kell, honnan indulnak ki. Ezzel szemben, a rögzült szemléletmódban az erősségek túlértékelése, a gyengeségek terén pedig önmagunk alulértékelése jellemző.
A fejlődési szemléletű sikeres emberek nem érzik magukat különlegesebbnek másoknál, legfeljebb a befektetett munkájuk vagy kitartásuk tekintetében. Sikerüket sokkal inkább a verítékes munkájuknak, mint a velük született tehetségüknek tulajdonítják. Tudnak szerények lenni és alázatot gyakorolni. A sport berkein belül kiváló példa erre Michael Jordan vagy Roger Federer – érdemes az életrajzukkal, nyilatkozataikkal megismerkedni.
A kimagasló teljesítményeket elérő emberek sajátja az elképesztő kitartás, a kudarcokkal való rugalmas megbirkózás, a fejlődésbe vetett megingathatatlan hit – és persze a szerencse – , nem pedig a szuperképességek.
A rögzült szemléletű sikeres ember gyakran felsőbbrendűnek érzi magát. Úgy gondolhatja, kiváltságos, született tehetség. Azonban az ilyen ember, ha kudarcokat él át, pillanatok alatt senkivé válhat a saját szemében, hiszen egy olyan dologban inog meg, amelyről világéletében azt gondolta, hogy veleszületett privilégiuma. A rözgült szemléletmód tehát egy alapvetően szélsőséges, fekete-vagy-fehér gondolkodásmód. Ebben a szemléletben azonnali sikereket és elismerést akarunk elérni, hiszen vagy képesek vagyunk rá, vagy nem. Nem is adunk lehetőséget a további fejlődésre.
Egy kudarc természetesen mindig fájdalmas. Azonban az, hogy emiatt magunkba roskadva szégyenkezünk, vagy kellemetlen, de hasznos tapasztalatként fogjuk fel a kudarcot amiből akár tanulhatunk is, az már a saját döntésünk.
Ne az erősségeink bizonygatására és a gyengeségeink rejtegetésére, hanem a valódi fejlődésre szánjuk a drága időnket!
A rögzült szemlélet azt sugallja, hogy az igazán tehetséges embereknek nem is kell erőfeszítéseket tenniük, csupán a gyengébb képességűek “kiváltsága” a küzdelem. Pedig ez egyáltalán nem így van, akármelyik nagy művészt, sportolót, tudóst nézzük, a legritkább esetben sem találkozunk magától értetődő, befektetett munka nélküli csúcsteljesítménnyel.
Hogyan kapcsolódik ez a gyermekek sportjához, fejlődéséhez?
Ha valakiről kijelentik, hogy gyenge matekból vagy ügyetlen a testnevelés órán, az mindenképp bogarat ültet a gyermek fülébe. A negatív cimkék beindítják a sztereoptíp gondolkodást, amelynek döbbenetes hatásai lehetnek a teljesítményre. Amint valaki belehelyezi magát egy negatívabb skatulyába, a teljesítménye törvényszerűen romlik.
Fordított esetben azonban kevésbé érvényesül ez az összefüggés. Tehát ha azt mondjuk valakire, hogy okos, vagy ügyes, az nem feltétlenül jár a teljesítmény növekedésével. Rövid távon akár működhet is, hosszú távon azonban egy elég komoly csapdába kerülhet az egyén. Ugyanis, ha egész életében azt hallotta, hogy milyen okos, vagy milyen ügyes, akkor az első komolyabb kudarc esetén az önmagáról alkotott kép alapjaiban rendül meg. Lehet, hogy nem is olyan okos vagy ügyes? Ezek a kétségek pedig komoly önbizalom-vesztést, kudarc-kerülő, zárkózott magatartást eredményezhetnek.
Nagyon nem mindegy tehát, hogy a veleszületett képességet, vagy magát a cselekvést, az erőfeszítést dícsérjük. Az egyik a rögzült szemléletbe hajszolja a gyereket, míg a másik megnyitja az utat a fejlődési szemlélet irányába. Kutatások sorozatát indították ennek bizonyítására, és egyértelműen kiderült, hogy az erőfeszítésekért dícsért gyerekek sokkal szívesebben keresnek új kihívásokat, kevésbé félnek a kudarcoktól. Ráadásul az egyik vizsgálat esetében, az általános képességekért dícsért gyerekek 40%-a simán hazudott a velük megíratott teszt eredményeiről. Igyekeztek feltornázni a pontszámaikat, szégyellvén a gyengébb teljesítményüket. Emlékezzünk: azt akarjuk, hogy jobbnak lássanak, nem azt, hogy valójában jobbak is legyünk, és ennek érdekében könnyedén letagadjuk a valóságot – már az iskolában is.
Nem érdemes a képességeket sem dícsérni, sem szidni, hiszen mindkettő a rögzült szemléletmód felé tereli a gyereket. Ha probléma merül fel, igyekezni kell őszintén beszélni a gondokról, és megoldási javaslatot tenni. Ha sikerről vagy komoly teljesítményről van szó, érdemes az odáig vezető útra helyezni a hangsúlyt. Legtöbb esetben maga a befektetett munka, idő, és hozzáállás számít igazán.
Az alacsonyabb elvárások sem jelenthetnek megoldást, hiszen ezzel a könnyű munkáért járó szinte biztos sikert és dícséretet emeljük ki. A való életben ez viszont nagyon kevés, sőt ártalmas, hiszen komoly csalódások forrása lehet. Azt kell megértetni a gyerekekkel, hogy a tanulás nem az ítélkezés elkerülése végett szükséges, vagy azért hogy az egyik skatulyából átkerüljenek a másikba. A tanulás a valódi fejlődésről szól, amely a tanulók érdekét szolgálja. A tudat, hogy a megfelelő munkának előbb vagy utóbb beérik a gyümölcse, az önbizalmat is sokkal egészségesebb mederben tarjta. Így nem a képességeinket, hanem a hozzáállásunkat vagy beletett energiánkat ismerhetjük el vagy okolhatjuk az adott teljesítményünkért.
A rögzült szemléletmód a sport terén sajnos hatványozottan megjelenik. A született tehetségnek nem kell keményen dolgoznia, sőt, sok esetben a segítség kérése a gyengeség jele. Az elvárások miatt minden hibát hatalmas kudarcnak, vagy saját alkalmatlanságaként élhet meg. Rosszabb esetben minden egyes mérkőzés vagy verseny, a kudarctól való rettegést erősítheti. A magyar sportélet jellemzően maximalista. A győzelmek a legfontosabbak (már utánpótlás szinten is!), a győztesekre emlékezünk, a győztesekért rajongunk. Ez a hozzáállás nagyon nagy terhet rak a legtöbb sportolónkra. Jó lenne ha az eredmények mellett, a befektett munkát és teljesítményt is értékelnénk. Kijutni egy világeseményre, esetleg olimpiára, már önmagában is óriási dolog, egy jó helyezés vagy érem csak a hab a tortán.
A ‘Szemléletváltás’ egy nagyszerű könyv, amely egy olyan téves felfogással, hiedelemmel szembesít, amely legtöbbünk gondolkodását nagyon erősen áthatja. És ez borzasztóan rossz hatással van társadalmunkra. Úgy fertőzi meg a mindennapok légkörét, hogy észre sem vesszük. A legnagyobb jószándék mellett is könnyedén egy olyan csapdába hajszolhatjuk egymást, amelynek egy rögzült, téves gondolkodásmód az alapja, és az egész életünket, alapjaiban befolyásolhatja. Nem megfelelő hozzáállásunkkal gyakorlatilag önmagunkat és egymást zárhatjuk korlátok közé.
Szerencsére ezek a korlátok – kisebb vagy nagyobb erőfeszítések árán – kinyithatóak, mindössze a gondolkodásunk, hozzáállásunk, szemléletünk módosítására van szükségünk. A problémát a gyökereinél lenne érdemes megragadni, elsősorban az oktatás szellemiségének megváltoztatásával.
Jó volna, ha a gyerekekben nem az a szemlélet alakulna ki, hogy valaki alapvetően jó vagy rossz mondjuk a testnevelésben – de egyébként akármilyen más tárgyban – hanem inkább az, hogy van aki ‘X’ szinten tart, van aki pedig ‘Y’ szinten. Így talán kevésbé fog szorongani, esetleg utálni egy-egy tantárgyat. Legfeljebb úgy tekint majd rá, hogy számára ez kevesebb befektetett energiát ér meg. Ráadásul ezáltal egymással szemben is elfogadóbbá válhatnak, hiszen nem bélyegekben kezdenek el gondolkodni, hanem folyamatosan változó tulajdonságokban, felkészültségben.
Ha dicsérünk valakit, akkor igyekezzünk ezt a kitartó próbálkozásáért, a befektett energiájáért, az alázatos munkájáért vagy a céltudatos hozzáállásáért tenni. Így megnyithatjuk az utat a valódi fejlődés felé.